A beteg lélegzik

A Béla-harang éppen ötöt kongat. A félig elhúzott függöny mögül ilyen korai órán még nem lopózik be fény a hátsó traktus földszintjére. Az egyik kis szoba lakója kénytelen lámpást gyújtani – már fenn van egy ideje, most a nyakkendőjével bajlódik a tükör előtt.

Ó, igen. Ahogy Teréz az ujjait az enyémbe fűzte, édes Istenem. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtörik a jég. Ilyen a tiszta érzelem – hogy nem lesz ez a tünemény a másé, csak az enyém. Hogy pihegett! Karomba zártam és végre egybeforrhattunk. Csókjaink, s az a forró teste, s újra a szája, ahogy a fülembe súgott. Hát persze, hogy a felesége leszek, édes Hugó! Hát lehet ennél nagyobb boldogság a földön? Nem egészen másképp kezdődik így egy férfi napja?

Kovács Hugó, a Fekete Sas Szálloda pincére ekkor váratlanul, de erőteljesen pofon üti magát. Némán nézi a tükörben a jobb arcán terjedő piros foltot és kurtán felnevet.

-Kit akarsz becsapni az álmodozásaiddal, nyomorult?vakkant a tükörképére haragosan. – Hiszen nemet mondott! Rád nézett a beszédes kék szemével, úgy mondta: Kovács úr, tudja jól, hogy menyasszony vagyok. Nyár végén meg is esküszünk. Hát nem unja még?  Még ha el lenne jegyezve! Akkor lehetne tudni, hogy van szíve. Na, Kovács, most aztán kifizettek! Egy ajakbiggyesztéssel, s egy kacagással lettél elintézve megint. Itt kellene maradnia a szobában, visszahúzni magára a pokrócot és beteget jelenteni. Igen, ez lenne a legjobb.

Behúzza maga mögött az ajtót, kettesével veszi a lépcsőfokokat. A kávéházban még csak a borfiú törölgeti a poharakat. Jobb így, mert nagyon égeti a pincért a tegnapi délután. Teréz kék szeme, Teréz nevetése, Teréz ajakbiggyesztése. Kovács úr, én nem szeretem magát. Miből is hihette ezt? Legjobb volna eltűnni, eggyé válni és a kávéház csipkés vitrázsaiból felszálló porszemekkel. Aztán kirepülni a spaletták résein, egy bukfencet hányni a kint várakozó konflisló horkanásától, s menni, menni, a Nádor utca fölébe, ahol kora reggeli madarak köröznek rajban a ciszterek templomtornyánál. De mindenesetre előbb letépni a ma reggel csak azért is makacsul félreálló nyakkendőt magáról és Terézt megfojtani vele.

-Megjött már a fiákeres? – dörren a borfiúra hirtelen, hogy az összezörrenti az üvegeket.

-Megnézzem, Kovács úr, kérem? – S már iszkol is ki a főbejárat felé a fiú, mert azt  látja, hogy a pincér, aki máskor kedélyes, csöndes alakja a szállodának, s vele is egészen emberül szokott beszélni, most rajta fogja kitölteni a mérgét. Békés embertől még ijesztőbb az ilyen.

Negyed hat múlt. Bejön a kávéházba a mindenes. Kicsi, árva lány, a főnök úr vette ide.

-Elkéstél, Julis!

 A gyereklány elsírja magát a kemény szóra, hogy igen rosszul aludt és fáj a melle, ha köhög. Most már Kovács is megenyhül. Mióta fáj, hogyan kezdődött a köhögés? Vett-e be rá valami pasztillákat? S egyáltalán: nem szabad az életet ennyire zordnak felfogni ilyen fiatalon. Dehogyis kell lúgot inni, ugyan már. Majd a Jóisten megsegít. S valóban – végül Julis is lecsendesül, már mosolyog.

-Na most már, eriggyél, fiam, a mosóintézetbe az asztalneműért – legyinti vállon a pincér.

Mindjárt hat. Hatkor nyit a konyha, jön Pongrácz úr, az üzletvezető, s hatkor érkezik a Fekete Sas szakácsnője is.  A Teréz. Nem, ma nem szabad találkozni vele, valahogy meg kell oldani ezt, határozza el Hugó. A kék szem, a gúnykacaj, a lebiggyedő, piros száj – innentől villám, tőr és kárhozat, jobb ezeket elkerülni. Erősnek kell lenni ma, elvégre nem történt semmi tragédia, igaz? Harmincöt évesen egy férfi legyen a saját érzése ura, azon ne fogjon ki ilyen könnyen egy nő gúnykacaja – legyen szó bár a város legcsinosabb szakácsnőjéről. A Teréz. Nem, innentől a nevét sem mondogatja magában, számára e személy meghalt, kész, ennyi volt. Mosolyogjunk, Kovács fiam, mosolyogjunk, nyit a kávéház, jönnek a vendégek.

Az utcai helyiség hamar megtelik, ilyen hűvös májusközép régen volt, lélekmelegítőt óhajtanának a lelkek mind. Egyfolytában forog az ajtó ma délelőtt. Gimnáziumi tanárok isszák a feketét az első órájuk előtt, asszonyok, férjük karján, késői reggelire vágynak. Egy Portorico rendel! Egy finom Cuba rendel! Adjon egy csészével a legjobb mokkájukból, cukor nélkül. Pincér, kétszersültet hozzon! Pozsonyi töltött patkót, kettőt. Másik hármat csomagolni kérem! Két lágy tojást, pohárban! Van-e még abból a tegnapi vesztfáliai sódarból, szelet kenyérrel? Számolni tessék.

Fizetek. Fizetünk! Kovács úr, fizetnénk!

Tizenegyig szusszanásnyi pihenő sincs, de Hugó nem bánja. Nem hiába tartják a Fekete Sas legfürgébb pincérének: eligazítja a visszatérő Julist az asztalnemű ügyében, felügyeli a megint késve érkező söröst és az emberét, akik épp az imént gurították le a hordókat hátul a raktárba. Összenézi a tegnapi könyvet Józsival, a másik pincérrel, megírja a friss rendelést Szigetiék fűszer-és csemegeárudájához, Pongrácz úrnak csak át kell majd néznie. Leteremti a szálloda előtt a konflisost, hogy megint szántszándékkal összecsináltatta a lovával a kövezetet. Hozza-viszi a nyomtatott lapokat a vendégek közt, elszalajtja Lacikát, a kisinast egy másik Székesfehérvár és Vidéke-ért. Leüzen a Józsival a konyhára, hogy mindjárt nagyobb társaság érkezik, a Vörösmarty-kör tagjai jönnek ebédelni, vagy harmincan. Jó lesz igyekezni. Sőt, nyitja a télikertet, mert ha elül végre ez a bolond szél, ebédkor az is megtelik a szállóvendégekkel.

-Ma nem mégy be a konyhába? – csodálkozik Józsi. -Máskor ki nem hagynád. Jól tudjuk ám, miért-kiért! – És nagyot hunyorít.

-Akkor ma csodálkozni fogsz.

-Hát mi bajod?

-Nekem ugyan semmi. Nem érek rá ilyesmire.

Józsi vállat von. Végtére is a két év alatt, mióta egymás mellett dolgoznak, igazán komoly nagy beszélgetés még nem esett köztük. „Csöndes egyed”, néha így gúnyolódik Hugóval, na, mi van, te csöndes egyed? Este, mikor felteszik az asztalokra a székeket a felvikszeléshez, s az üzletvezető is bejön, akkor lehet kicsit társalogni. Pongrácz úr, ugye, hogy a Hugó milyen láthatatlan? Maga viszont kétszer olyan pimasz, Józsi. Ketten éppen kitesznek egyet. Menjenek aludni, holnap is lesz nap. Jó éjszakát az uraknak, jó éjszakát a Pongrácz úrnak is.

-De akkor hogyan lesz ez így? Mindent én hordjak ki máma?

– Én ma ugyan be nem megyek a konyhába, megmondtam, Józsi. Ez magántermészetű dolog.

-Magántermészetű – somolyog a másik pincér. – Szőke haja van annak a „magántermészetű dolognak” és kék szoknyában grasszál a fazekak között?

  Kovács Hugó rálegyint. Alig múlt dél, s megint nincs egy szabad asztal se. Innen is, onnan is integetnek, kiáltanak. Hiába mondta már többször a Pongrácz úrnak, hogy kéne még valaki a vendéglőbe. Valahogy mindig kifogják a segéderőkkel. A Fekete Sas tizenhat éves sütősegédje például megszökött a múlt héten: felfogadják próbaidőre, rendes bérrel, erre hálából magával viszi az árusításra rája bízott száz darab sütemény árát, meg egy pékkosarat és asztalterítőt. Nem lehet ma rendes kifutófiút kapni! Két egyenruhás a rendőrkapitányságtól ráadásul mindenkit kikérdezett. Ilyen skandalumot, csóválta a fejét Pongrácz úr, ez a hely elvégre is nem a Magyar Király, olyan borral, hogy azt a főkapitány a múltkor egyenesen az utcára öntette ki, meg olyan ebéddel, amit magának a főispánnak hét forint húsz krajcárért szolgáltak volna fel, ha egyáltalán az az ebéd elkészült volna, s nem csak kártyára nyomtatják ki. És nem is a Fehér Bárány, ahol kétszer csapják arcon az embert, pedig csak egyszer fordult be a söntésbe. Ha pedig lődözni akarnának az urak, menjenek vasárnap délután a Lövöldébe, ott bármikor összeszólalkozhatnak egy bakával, vagy akár huszárkapitánnyal is. Ez pedig itt a Fekete Sas, egy tisztességes vendéglő, tisztességes személyzettel. És az is marad.

   Vajon mit csinálhat most Teréz a konyhában? Egy órája múlt, hogy Hugó hűvösen beüzent a konyhára a várható társaság ebédje okán, így mostanra elkészülhettek mindennel. Teréz talán most meri a tálakba azzal az édes, barna karjával az Újházi levest. Fehér fogai között őrlődik a pecsenye darabkája, a széles orrcimpák megremegnek, ahogy lekerül a sültes edényről a fedő. Kóstolja a halat, a mártás milyen? Löketnyi sherry jót tenne az ízének. Még egy kis tört borsot csippent hozzá a mozsárból. Mindezt Hugó olyan közel képzeli magához, hogy szinte beleszédül. Dédelgeti, ajnározza magában kicsit e képet. S a nőnek most minden bizonnyal kissé füstös, paprikás illata van – a dereka pedig, ahova azt a párnás tenyerét törli főzés közben a köténybe, vöröshagyma és zellerzöld szagától terhes. Legalább csak közel állhatna hozzá, hogy érezze a nyaka illatát, ott, a pihéknél. Ha Teréz megfordulna, most is úgy mosolyogna rá, mint egyébkor?

   Nem, nem szabad ilyesmikre gondolnia! Szerencsére betoppan a Vörösmarty-kör újdonsült tagsága, szinte teljes számban. Vannak vagy harmincan, két hosszú asztalnál is alig férnek el. Hugó és Józsi felhordja az italokat. Hosszúnak ígérkezik az ebéd, belenyúlik majd a délutánba. Először is el kell fogadni a jelentést a kör múlt évi működéséről, jóvá kell hagyni a zárszámadást. Ehhez asztali fehéret rendelnek, az elnök, az igazgató és a háznagy megválasztásához csókakőit, az új könyvtárnok, az ügyész, a titkár kijelöléséhez száraz berényit. A számvizsgáló és a választmányi tagok megéljenzése után pedig kezdődhet az ételsor betálalása.

-Kovács úr, egy szóra! – Pár óra múlva a kör elnöke szívélyes üdvözletét küldi a konyhára a szakácsnőnek. Minden nagyon ízletes és kiváló volt, a külön az alkalomra készített torta pedig méltóan koronázta az ebédet. A hangulat emelkedett, az urak cigányt akarnak hozatni.

– Bibere humanum est, ergo bibamus![1] – mondja az elnök, poharát a magasba emelve.

– Kedves barátaim, Horatiussal szólva: a tele pohár ugyan kit nem tesz ékesszólóvá? – csatlakozik az igazgató. A számvizsgáló erre lehűti a kedélyeket, hogy mindhiába az ékesszólás, hogyha hazánk legfőbb rákfenéjén lehetetlen vele javítani. Éspedig az az öngyilkosság. Elég kinyitni a helyi lapokat, tele vannak az életuntak híreivel. Marólúgot ivott, felakasztotta magát, beleugrott a Dunába.

-És az életuntság legmegszokottabb eredője ugyan micsoda? A reménytelen, vagy viszonzatlan szerelem – búsong tele pohara felett a számvizsgáló. – Sivár és örömtelen az élet, kedveseim. Hiába, mióta vége a szép millenniumi érzéseknek, s tovatűntek az ünnepségek, a mi kitűnő népünk is visszasüppedt abba a nagy, magyar melankóliába. Itt van ez a szegény Rechnitzer. Most mondják meg, egy tisztes takarékpénztári hivatalnok negyven éves kora előtt miért köti fel magát, ha felesége, ötéves lánykája van?

-Az életuntak korszakát éljük – jegyzi meg rezignáltan az ügyész. A választmányi tagok az asztal végén mostanra teljesen eláztak.

-Tudják, kinek van ma jó dolga? – kardoskodik a titkár nagy hangon. – Tudják? A kötélgyártónak!

– Ez már politika, édes öregem, politika. A lényeg, hogy belbéke legyen honunkban. Én abszolúte elfogadó vagyok. Aki meg akar halni, haljon meg! Igyunk hát az életuntakra! – kiabálja másvalaki, s ráborul a mellette ülőre.

– Caput  cerebro  vacuum.[2] – legyint rá az elnök az asztalfőről unottan. – Nem beszélnénk inkább másról? Hölgyekről?

Erre egyből heves reakciót vált ki, hogy az újság szerint a hó végén népünnepélyt rendeznek a Lerf-féle rózsakerti vendéglőben az önkéntes tűzoltóegylet és a vasúti zenekar közreműködésével, s ottan fontos esemény lesz a szépek közül a legszebb hölgy kiválasztása. Kár, hogy műbírálók még ki sincsenek nevezve! –emeli fel mutatóujját a könyvtárnok.

– A haza legszebbje bizony Andrássy Ilona, övé a Páris aranyalmája, semmi kétség – lelkesedik az ügyész.

– Inkey Paulina inkább világhírű szépség, még Amerikából is rendelik az arcképét! – tromfol a könyvtárnok.

– Az urak bolondokat beszélnek – jelenti ki a háznagy, ki eddig inkább hallgatott. – Pejacsevics Eleonóra grófnő a valódi magyar szépségjelleg. Nem hiába nevezték Nizzában, Biarritzban is csak így: la belle Hongroise.

– S Barthodeiszky Matild? – így a könyvtárnok ismét – Az ő csókjáért ezer forintot is megadtak!

   A tárgyalás belefúl az általános hangzavarba, de a néha megtörő zsivajból is kihallik a plébániatemplom nagyharangja. Négy óra, a pincérek leülhetnek ebédelni. Józsi beleszimatol a nagy tálba.

-Terike küldött ki nekünk sültet, meg garnírungot.

-Én ahhoz nem nyúlok.

-Meg vagy te bolondulva? Pedig ez galamb.

– Lehet, de rá sem tudok nézni.

Milyen kár, hogy felhagyott a dohányzással, sóhajtja Hugó. De szívesen kimenne most hátra, az udvarra, elszívni egy rövid cigarettát. S a Teréz miatt volt ez is, nehogy undorodjon a szagtól, meg a dohánymocsoktól. Ha az ember annyit gondol valakire, hogy szinte szúr belé az oldala, azzal mit lehet kezdeni?

Megérkezik a cigány végre.

-Az igazi szépség akkor is itt van, a mi körünkben! – összegez az elnök. – Mert ahogy Ovidius mondta volt, igen helyesen, forma bonum fragile est[3]. Ugyan, ki lehetne a Fekete Sas legszebbje, ha nem a kiváló Garadnai Teréz kisasszony, a mi kedves szakácsnénk?

– Úgy van! Igyunk tehát a kisasszonyra! – emelkednek a poharak az asztalvégen.

– De legfőképp a gömbölyű vállára, meg minden egyébre, ami ahhoz közel esik. Na, húzd el cigány azt, hogy csak egy szép lány van a világon, az is az én kedves galambom…

Nagy a kacagás. Egyvalaki nem vivátozik csak. Kovács Hugó, a pincér keserűen kifordul a helyiség oldalsó ajtaján, az udvarra. Nem nézi merre, csak megy sötét arccal. Hátul az utcán alig járnak, kisfiú szalad el mellette, karikáját majdnem a pincér cipőorrának hajtja. Mégiscsak beteget kellett volna jelenteni mára. Az ilyen mély lelkibú nem lehet hétköznapi dolog. A szegény kis Julis is, hogy akart volna marólúgot inni, s igaza volt. Miért is nem adatik meg az embernek porszemként elillanni a hideg levegővel?

A városi kanálisnál Hugó már nem gondol ilyenekre, a rézsűről erős ugrással rugaszkodik el, reggel félrecsomózott nyakkendője szinte madárként lebeg mellette. Térdre érkezik a vízbe, azonnal felbukik. Lemerül, a koszos, habos víz rossz ízű a szájában, egyik cipőjét viszi a sodrás, kaszálni kezd a karjával. Egy ideig szerencsétlenül tapicskol a síkos aljú mederben, majd nagy nehezen sikerül megtámasztania magát, s megfogózkodni egy még ki nem vágott tuskóban.

-Nevetséges – állapítja meg már a szárazon, inkább csak úgy önmagának.

Félmezítláb kikászálódik a biztosra, fentről öten-hatan nézik döbbenten. Nagydarab kamaszfiú ereszkedik le a rézsűn oldalvást, s karját nyújtja a pincérnek. Mikor az kitörli a vizet a szeméből, látja, hogy az ácsorgók mind gyerekek, a kanálisparton játszottak. Egy piszkos képű kislány sírni kezd.

-Jól van az úr? – guggol mellé a fiú. – Ki gondolná, hogy május vége felé ilyen hideg a víz. Tessen hazamenni, nem lesz baj. 

Kovács Hugó köszönetképpen megveregeti a gyerek vállát, aztán vagy öt percig üldögél még a távolt szemlélve a kanálisparton. A gyerekek lassan szétoszlanak, elporoszkálnak, kicsit arrébb hangos, veszekedős játékba kezdenek. A pincérnek nincs meg a cipője, de eszébe se jut kutatni utána, egy idő után kivergődik az utcára vissza és kissé vacogva nekiindul a Fekete Sas felé.

  Félúton jön szembe a Vörösmarty-kör elnöke, kicsit kapatosan. Idejekorán hátra hagyta a társaságot a családi béke kedvéért, most pedig vidáman fedezi fel a házfal mellett bandukoló ázott pincért.

-Tanult maga latint, Kovács úr? – billenti meg felé a kalapját, s csuklik egyet.

-Tizenkét éves koromtól a vendéglőben dolgozom, nagyságos úr – mondja Hugó és gyorsan kifacsarja az ingéből a vizet. Csupasz lábfejénél emiatt kisebb tócsa gyűlik, az elnök elgondolkodva szemléli.

-Aegroto  dum  anima  est,  spes est.[4] – Ennyit mond mindössze, enyhén imbolyogva s ujjával a pincér elázott ingének gombjába bök. – Jójszakát, Kovács úr. – Majd tréfásan ismét megbillenti a kalapját, s tovább megy.

  Késő este Kovács Hugó, a Fekete Sas Szálló fürge pincére ágyán fekszik, nyakkendője a földre dobva. A szállodában mostanra elültek a szobai hangok, az emeleti lakók alszanak. A konyha rég üres és sötét, Julis felvikszelte a vendéglő padlóját. Tegyék el magukat az urak, holnap is lesz nap, mondja a két pincérnek Pongrácz úr, miután átnézte az aznapi könyvet. Maga, Hugó, mintha kicsit sápadtabb lenne. Tán beteg?

A pincér elméjét egyelőre nem találja meg az álom. A függönyön át friss levegő jön odakintről. Hugó lehunyt szemmel lélegzik belőle mélyeket, Terézre gondol, a kék szemére, a húsos szájára, a csúfondáros kacajára. Holnap megint megmondom neki. Azt mondom majd: tudom, hogy eljegyezték a kisasszonyt, hogyne tudnám. Ki is kacaghat nyugodtan, ahogy tetszik. Nem vehetnek el mindent az embertől. A férfi, ha életunt is, megy tovább, de ez a szerelem. Igen, holnap megint megmondom neki. Holnap.

És a Béla-harang lassan elüti a tízet.

 

[1] Emberi dolog inni, tehát igyunk! (latin)

[2] Fej agyvelő nélkül. (latin)

[3] A szépség múlandó adomány. (latin)

[4] Amíg a beteg lélegzik, van remény. (Cicero)

(A fenti szöveg I. díjat nyert 2020 tavaszán a Fekete Sas Társaság novellaíró pályázatán. A szövegközi fotókat  2017 novemberében készítettem az egykori Fekete Sas Szállóban, annak felújítása előtt. KN)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.