A tájképfestő tévedése

Egy ceglédi tájképfestő, neve Szepesy-Széph Ármin, egészséges, középmagas, ötvenegy éves férfiú, egyik lábát járásban húzza kissé, bal hüvelykujja egy tollszárfaragó engedetlensége miatt csonkolt, hangja száraz, lábfeje férfihoz képest inkább kicsi, orra szabályos, válla keskeny, jobb kezén ujjai sárgásak a folyton szívott cigarettliktől. Nyakkendői szürkések, mert úgy gondolja, bizonyos kor után ez illő és tekintélyes, szeret korán kelni, reggelire lágy tojásokat és pirított kenyeret enni, hozzá erős indiai teát inni.

Aztán műtermébe megy, mit sógorától bérel csekély összegért, hozzájárulásképpen a háztartás kiadásaihoz. A vitorlavászonnyi függönyöket már elhúzta a cseléd. Igen, ma megint túlzóak a fények, állapítja meg Szepesy, lehetetlenség dolgozni ilyen időkben, meg lehet nézni utána a koloritot, agyon van csapva az egész.

– Hát nem dolgozol máma? – Nővére délelőttönként benyit a műterembe, szót ejtenek kényesebb dolgokról, ímhol egy követelés az úri szabótól, egy másik a fiákkertársaságtól, s darab papírosok virágkereskedőtől, kávémérésből, rámázótól. Az ötvenöt évesre fonnyadt asszony meglegyinti a tájképfestőt és sóhajt, a kezed között folyik el a pénz, Ármin és te megint nem dolgozol máma. Ebédre becsináltleves lesz és sügér.

Dolgozni kell, Szepesy tudja jól ezt.

Számlái vannak a Kéhliben, különben is, ezt a képet már negyedszer reklamálja a méltóságos úr. Kalapos nő a mezőn. A feleségének lesz, közelgő évfordulójukra, s meg is érdemli az a jó asszony a galantériát. Csakhogy, bökkenő: olyan módon kell a képet megfesteni, hogy a hőn szeretett nő maga is szerepeljen rajta, ahogy nagy karimás francia kalapjában ábrándozva sétál a leányfalui dombok közt. Ott kérte meg az ura egy csokor mezei virággal, térdepelve a zsenge fűben. Szepesy-Széph a képpel kínlódik – modellje, egy lágy húsú tabáni masamód az ágyat nyomja már egy hét óta, szeretőjétől kapott valamiféle mignonokat, a mignonoktól meg diarét. És a méltóságos asszonyt mégse lehet modellnek állítani, különben oda lenne a meglepetés.

Szepesy-Széph még akkor is ezen őrli magát, mikor befordul a Kéhli kerthelyiségének ajtaján, s elfoglalja szokott asztalát, kissé hátul, a lonccal futtatott kerítésnél, amin áthallanak a városi zajok. Fiúcska hajtja karikáját, kissé vad gyermek, figyelmezteti is mamája, hogy Józsika, nem lesz ennek jó vége. S csakugyan: a karika egy automobil alá szalad, hallatlan mégiscsak, – méltatlankodik a mama – már kicsiny gyermekekkel sem lehet végig menni az utcán. Józsika pedig bőg.

Szepesy-Széph nem éhes. Egy házmestert hozzon, Palikám, gondolja meg magát a ceglédi tájképfestő, mert érkezéskor egy pikoló barna sörre volt gusztusa, de már elmúlt. És feketét is kérek, de magas pohárban.

Kellemesnek ígérkezik a késő délelőtt. A méltóságos úr titkára csak holnapra várható, s igaz, erős szaga van ennek a loncnak, de végtére is tavasz van, kérem, úgy dukál, hogy a könnyű selymekbe, habfehér batisztokba öltözött hölgyek andalító loncillatban sétálgatva fedjék fel karcsú bokájukat, kerítésrácsok között mélázgató ceglédi tájképfestők előtt.

Oh, azok a mámorító lábikrák.

Sári volt ez a stíl, akadémiai professzorának lánya, akivel megélve könnyű, utólag visszatekintve mégis inkább hevesnek mondható liezont folytatott Ármin, míg csak az atya el nem fogta levélváltásuk egy darabját a nagy tervvel, hogy Szepesy-Szép, immár frissen megszerzett akadémiai diplomájával megszökteti a professzor híresen formás bokájú leányát.

Meg kellett volna nősülni mégis, gondolja a tájképfestő, s ujjai a kadarka jóleső hűvösét érzik az üvegpoháron. Lehunyt szemhéja mögött is látja, ahogy az égen szaladó felhők át-, meg átlyuggatják az áramló fény szövetét. És be kell fejezni azt a képet, de sürgősséggel. Egér bánja már az odahagyott ceglédi nőket, s velük együtt az egész ceglédi unalmat.

Mikor ismét kinyitja szemét, Szepesy-Széph Ármin egy hölgyeményt lát a szomszédos széken. Körbenéz, tétovázik, nem történik-e valami félreértés.

Nem történik. Az ő asztalánál ül ez a dáma, meg kell hagyni. Minthogy azt is, hogy bájos jelenség.

A tájképfestő kezében megremeg a cigarettli a gondolatra, hogy az addig legfinomabb egyiptomi dohánynak vélt égetően büdös csibuk szagára netán eltűnhet e jelenés. A hölgy azonban továbbra is Ármint fixírozza, finom ujjai a kávéspoháron játszanak, ajkai élvetegen elnyílnak.

Egyelőre nem esik beszéd. Szepesy-Széph kiszáradó szájjal azt érzi, mintha ő egész életében erre az ismeretlen, titokzatos nőre várt volna.

– Talán eltévesztette az asztalát, kisasszony? Édesapjával van itt? – kérdi.

A kisasszony felnevet, gyöngyfogakkal.

– Aligha. – Előredől és egyenesen Ármin szemébe néz. – Én egyenesen magához jöttem, kedves Szepesy-Széph Ármin.

A festőiskolában találkozhatott ezzel a lánnyal, onnan tudja a nevét, most már egészen biztos ebben a tájképfestő. Teli s tele van a festőiskola ilyesmi szabadon nevelt, világlátott és kissé pimasz ifjú hölgyekkel, akiket művelődni írat be a család, lázadozásuk és kirívó viselkedésük miatt férjhez egyhamar úgysem mehetnek, legalább szerezzenek tudást a művészetek terén. Nem különösebben , 1tehetségesek, alázat, munkabírás, szorgalom és elkötelezettség nem zavarja szét az álmaikat, dehogy. E kisasszonyok azt gondolják, a festőiskola csak kedvtelés, megbízható és viszonylag kellemes módja az élet eltöltésének, csak amíg nem történik valami izgalmasabb. Fess fiatalemberek úgysem járnak oda, vagy ha mégis, lázban égő szeműek, zilált hajúak, kódisok, egy pillantásra sem érdemes méltatni őket.

– Növendékeket általában a képezdében fogadok – kezdené a tájképfestő, de a leányzó leinti.

– Én nem tanítvány vagyok, kedves Szepesy-Széph.

 

Hanem a maga védangyala vagyok.

Ugyan már, még hogy védangyal! Erre Ármin is vidámabb arccal kortyol a kávéba, nagyon helyeske, bátorka a kis barna, nem fél az árnyéktól, az látszik, csak kár, hogy bolond egészen az eszemadta, pedig akár el is cseveghettek volna ebédig. Most majd ki kell mentenie magát, miszerint sürgős teendői várják, a művészet, az művészet kérem, az múzsa, szerető, ráadásul feleség, a művészetnek vagyunk alázatos szolgái valamennyien, a kisasszony minden bizonnyal megérti ezt. Kisztihand.

– És ha azt mondanám, nekem köszönheti majd, hogy három napon belül befejezi a képét? – A hölgy hangja, akár az üvegcsengés. – Tudja, a Kalapos nő a mezőn. Nézzen meg jól, hát nem egészen olyan az alakom, mint a méltóságos asszonynak? Hát nem lennék a tökéletes modellje magának?

S ahogy ültéből kissé megemelkedve ide-oda forgatja az asztalnál a kerek csípőjét, igazgatja karját ideális ívben, hessenti a lendülettel a pihéket a nyakán, ahogy visszanéz, az arcélét vékonyan aranyozó napfényben a tájképfestőre mosolyogva, annak fejében egyetlen szó formálódik meg a látványtól: dehogynem.

Szepesyben erős a késztetés, hogy feltegye a kérdést, honnan tud a kisasszony a képről, meg a méltóságos asszonyról, de szinte meg van kukulva. Egyébként is, fészkeli be magát a kétely a fejébe, mi van, ha csakugyan érti a kislány a dolgát, akkor viszont meg kell szerezni, minden áron. Ritka gyümölcsöt hozhat még a kiszáradásnak indult fa. Kezdhetik is a munkát, akár már délután, uzsonnára majd valami hideg sültet hozat, egész estig dolgozhatna. A leányfalui dombság ott van, a kisujjában, hetekkel korábban elment oda és hosszasan üldögélt, nézte a tájat

– Akkor… bátorkodhatom tehát felkérni? – Szepesy-Széph úgy tesz, mintha tátovázna.

– Bátorkodjon, Ármin – neveti ki a kisasszony.

– Nos, akkor a munkaidő reggel kilenctől késő délutánig szólna. Itt lakom, egészen a közelben, s ami a javadalmazását illeti…

– Nem kérek javadalmazást.

– Nem? – hökken vissza valamennyit a tájképfestő.

– Nem.

– Hát akkor?

– Ezt a nyakkendőt kérem csak.

– Ezt a szürkét?

– Ezt.

– De minek magának?

– A gyűjteményembe kell – mondja a kisasszony komolyan.

Hát jó, gondolja Ármin, bolonddal minek vitatkozni, különben is: amit adnak, fogadd el, ha kergetnek, szaladj el, csak az esztelen szalasztja el, ha jószerencse kopogtat be hozzá. Még csak azt kellene megtudni, hogy hívják a szép ismeretlent.

– Tóth Zsuska – nyújtja a parfümös kezét csókra az. Tóth Zsuska – olyan ez a tájképfestőnek, olyan gyönyörű. mint málnasörbetbe merült ezüst kiskanál.

Hirtelen szólítják a Palikát, írja a többihez, közli Szepesy-Széph, és hívjon, fiam, egy konflist, mert igen sietünk. A főúr csodálkozik kicsit, nem szokott kocsival a művész úr, no, de a hölgy csak nem fog gyalogolni, ez végül is érthető.

A műterembe a hátsó bejáraton vezeti Zsuskát a tájképfestő. A hölgy mit sem kérdez, ez jó jel, mennyivel kellemesebb az élet, ha nem szorul az ember felesleges magyarázkodásra. Szepesy máris veszi a köpenyét, máris kanyarítja a vásznat az állványára, máris szedi elő a tubusokat, a palettát, mártja az ecsetet, mustrálgatja szűkülő szemmel a kalapjában pózba meredt Zsuskát.

 

Mennyei. Tökéletes.

E két szót ismételgeti magában Szepesy-Széph, aki azon kapja magát, nincs mit gondolkodni a képről, keze szabadon és könnyedén viszi fel a rétegeket, mintha azok összebeszéltek volna, miként alkossanak lágy felszíneket, hajlatokat, s minden olyan jól és erőlködés nélkül megy, mintha csak diktálná valaki a tájképfestő jobb kezének, mit csináljon. Szepesy-Széph tudatában van ennek a különös kegyelemnek, ami talán egyetlenszer adatik meg az életben. Vagy talán véletlen az egész mégis? Mert lehetetlenség, hogy annyi év közönséges sikertelenség után rég nem látott múzsája ennyire a kegyében részesítse. Ej, már hogy lenne lehetetlen, te szamár, korholja magát Szepesy, nem megérdemled-e a sok-sok iskolai esztendő, rakás rettenetes növendék és elpocsékolt idő után, hogy visszatérj végre oda, ahol mindig is lenned kellene? Hiszen te művész vagy, igazi művész, a tálentumot kár vesztegetni, az élet úgyis véges, hát használd ki a jobb időket.

Szepesy estére szinte elkészül a képpel, alig valamennyi munka marad hátra. Az emberalak volt a fő, utána elereszti a Zsuskát, ha visszatér másnap a kicsike, jó, ha nem tér vissza, még jobb, ő éjszaka úgyis befejezi a képet, lám, nem is kell hozzá három nap.

Elmegy a leány, s nem mondja, hogy másnapra vissza akarna térni.

A tájképfestőnek csak reggelre jut eszébe, hogy a védangyal ott feledte a fizetséget. No, jól is van ez így, mégsem akart volna elválni a nyakkendőtől, príma minőségű darab, Bécsből hozatta nemrég.

Hosszasan mustrálja a képet, amit másnapra majd valóban befejez, reggel a rámásért szalajt, szerkessze be a művet a legjobb árujába, s ne sajnálja az aranyfüstözést. Ebéd után a méltóságos úr titkára már türelmetlen, estére van kitűzve a nagy fogadás, mikor a vendégsereg és az ünnepelt asszony előtt a festményt leleplezik. A tájképfestő nem kap invitálást, ám az urak már csak ilyenek, súgja a titkár bizalmasan, egy bensőséges családi eseményre különben sem várják el az iparost, szokatlan is lenne.

Sebaj, gondolja Szepesy-Széph Ármin és zsebébe süllyeszti a bankjegyektől súlyos borítékot.

Egy ceglédi tájképfestő, neve Szepesy-Széph Ármin, középmagas, noha ez most, hogy ott fekszik a külvárosi kiserdő szélén, arccal a földbe görnyedve, egyáltalán nem látszik, korra ötvenegy éves és kétszázöt napos férfiú, egyik lábát valamikor húzta kissé, bal hüvelykujja egy tollszárfaragó engedetlensége miatt marad már csonkolt, a többivel az avart markolja mereven, hangja, úgy mondják, száraz volt, lábfeje férfihoz képest inkább kicsi, orra szabályos, válla keskeny, jobb kezén ujjai sárgásak a folyton szívott cigarettliktől.

 

A mellkasa bal felén ütött apró lyukból megállíthatatlanul csorog a vér.

A méltóságos úr nyugodtnak látszik, köpenyét, kesztyűjét kéreti, revolverét átadja inasának, s a földön térdeplő felcserhez szól sürgetően: nos?

Halott, mondja amaz, félredobja a véres ruhákat, s letakarja a testet egy kabáttal.

A méltóságos úr már a kocsijában ül, mellette legjobb barátja, mint segéd, aki vállalta is első szóra azt, mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy ilyen gyalázat esett a méltóságos asszonyon, akit csak meg akart lepni a méltóságos úr. Ott a sok előkelő vendég, köztük még miniszter is, s egy belső titkos tanácsos, bankárok, feleségeikkel, mind pezsgőt fognak, szájuk elnyílva a titoktól, ami mindjárt, a következő pillanatban lelepleződik, s amikor végre valóban lehull a lepel a legnagyszerűbb képről, amit csak gáláns meglepetésül feleségének férj rendelhet, akkor nyílnak csak még jobban el a szájak, sikoltások szakadnak ki a nőkből, s a férfiakból felháborodás, egyesek ordítanak, míg mások gúnyos vigyorba torzulnak és csak állnak, de mindenki a képre mutogat, a képre, amin egy kalapos asszony sétál a mezőn, a csodálatos leányfalui dombokon, karcsú alakját könnyű anyagú tavaszi ruhája öleli körbe, s arcából, abból a sátáni gonoszságú, torz pofából, amilyen rémisztőt talán még álmában sem látott a művészetpártoló közönség, irtózatos sárga szemek merednek elő, a fején pedig szarvak, bizonyságul az utolsó ítélet végrehajtójának eljöttéről.

A ráma azonban a legfinomabb aranyfüsttől fényes.

Mikor a konflislovak patái az utolsót csattogják a kiserdőből kifelé vezető úton, a vér elkezd feketedni a párbaj helyszínén, egy varjú figyeli azt a közeli fa ágáról. Mindig lejjebb, s lejjebb lépeget, aztán felbátorodik, a hátra hagyott ruhák közül csőrébe csippent egyet, s gyorsan felemelkedik.

S viszi magával a tájképfestő szürke nyakkendőjét.

(Fotó: Fortepan)

 

5 hozzászólás a(z) “A tájképfestő tévedése” bejegyzéshez

  1. Király! 😀 Milyen jó kis “különös történetek” epizódot lehetne forgatni belőle! Vagy további idegborzoló szálakat beleszőve milyen jó kis Stephen Kingi történetté kerekedhetne! 😀 Szerintem bontsd ki nyugodtan horrorisztikus énedet, menni fog ez! 😀
    (Egy szócsere – erős szaga ennek van a loncnak – benne maradt.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.