Angyalok és démonaik a Tolnai utcában – egy fehérvári ételdoboz nyolc hónapja

Gyulának vakító kék szeme van és lelőhetetlen beszélőkéje. Harmincas, lendületes, csupa ideg férfi, lélegzetet sem vesz, úgy magyaráz, két társa türelmesen hallgatja. Megszokták. Gyulát és a nagy hallgatást is.

-Minden emberben benne lakik az angyal és az ördög is. Az ördög biztat, hogy lopjál, kábítószerezzél, az angyal pedig rád szól, hogy ha jó akarsz maradni, ezt nem teheted. Az angyalra kell mindig hallgatnunk.

    A három férfi a Tolnai utcai, falra szerelt ételes adománydoboznál várakozik. Mindjárt 13 óra, nyílik a lépcsőház ajtaja és jön Eszter. A nyugdíjas, de évek óta a társasház közös képviselőjeként dolgozó asszony kezdeményezte, hogy az egyik budapesti, kerületi adománydoboz mintájára legyen Fehérváron is hasonló. Nagy lakosságszámú paneles környezetben élve jól látta, kik vannak egyedül, alig-pénzből, kik szégyellnek segítséget kérni, mégis hány embernek lenne rá valódi szüksége. Felvette a kapcsolatot a fővárosi dobozokat kihelyező és koordináló Re-formáló önkéntesek csoportjával, a könyvelőként dolgozó Smudláné Gitkával és barátaival, akik korábbról jó tapasztalatokat szereztek egy ételosztó doboz működtetésében, önkéntesek mozgósításában, az ellátás megszervezésében. Így különösebb csinnadratta nélkül egy nagyon hideg novemberi reggelen a Tolnai utcába is kikerült az egyszerű, kétpolcos, oldalán tájékoztató felirattal is ellátott fémdoboz, amelyből bármikor bárki kiveheti az adomány élelmiszert, ha szüksége van rá.

A nagy számok törvénye

Eszter a doboz folyamatos ellátására külön csoportot alakított a Facebookon. A kezdeti hatalmas lelkesedés és a sok újságcikk hatására közel 800 önkéntes csatlakozott a csoporthoz, ami a kecsegtetőnél is pozitívabb volt: ennyi önkéntessel már biztosan folyamatosan lehet támogatni a rászorulókat. Nyolc hónappal később, 2018 tavaszán ennek a létszámnak pontosan az egy százada, 8-10 önkéntes adományoz napról-napra élelmet a dobozra számító embereknek, akik már többen vannak, mint a támogatók. Az önkéntesek egyelőre támaszkodhatnak ugyan a Szegényeket Támogató Alapítvány és néhány vállalkozó nagylelkűségére, de időközben elmaradtak mellőlük az élelmiszermultik, a nagyobb pékségek és persze, ahogy az lenni szokott, rengeteg magánszemély – ilyen az adományozás és a nagy számok törvénye.

Eszter az első naptól folyamatosan netnaplót vezet, így tájékoztatja a többieket, hova került a hozott-kapott élelmiszer, mennyit használt fel, hogyan is állnak pontosan. A habzsi-dőzsi napoknak régen vége, néha érkezik egy-egy nagyobb kenyércsomag, vagy karton konzerv, de nagyjából napról-napra etetnek. A szegénységet segítő szegénység találékonnyá tette az egymást biztató önkénteseket: a felvágott ledarálva, vajjal, mustárral kikeverve kiadós szendvicskrém lesz, a párizsi darabolva tovább kitart, a szomszédasszony által eltett, szívvel odaadott házi szörp vízzel, félliteres palackokba elosztva több embernek elég. Márpedig innivaló is nagyon kell, ivóvíz vételi lehetőség alig van a belváros környékén, a szökőkutakból nem lehet szomjat oltani. Eszterék pincéjében akkurátusan sorakoznak a konzervek, felszeletelt kenyér, másnapra szánt szendvics-alapanyag, gyümölcs. Alma, pár fürt szőlő, banán mindig kerül a dobozba, hálásak is érte az éhesek, szinte mindenki visz egy kevés vitamint. A szomszédok némelyike olykor többet főz, dobozba porcióz, a csoport egyik élelmiszer-biztonság területén dolgozó tagja megnézi, mehet-e az adott fogás az adott külső hőmérsékleten – hisz nem ételmérgezést akarnak adni, hanem önzetlen segítséget.

  A nyitott, nem őrzött doboz természetéből adódóan kezdetben többször előfordult, hogy valaki jól megpakolt magának, másoknak morzsákat sem hagyva, de egy idő után lassan beállt a rend. Az emberek – szinte láthatatlanul és követhetetlenül – megoldották ezt maguk között. Gyula meséli, hogy a város másik, a Jézus szíve templomnál lévő ételdobozánál nemrég megállt egy drága autó és a sofőr minden ételt a kocsiba pakolt. Megcsinálta még egyszer, aztán legközelebb megvárták páran a helyszín közelében és – ahogy az akcióról kívülről értesült Gyula finoman céloz rá – nyomatékosan, nyolc napon belül gyógyulóan elbeszélgettek vele erről a dologról.

Kiképzés a Jelenések könyvéből

  A Tolnai utcai ételdobozt Eszter úgy jellemzi, néha olyan, mint egy etető, tele éhes, ide-oda rebbenő madarakkal. Sokan hetekre eltűnnek, majd visszatérnek újra, élelmet keresve. Vannak – elenyésző arányban –, akiket a jobbra forduló sorsuk visz el másfelé. Nyolc hónap alatt két kikapaszkodott, magát már eltartani képes emberről értesült az önkéntes csapat. Egyikük a Torzonborz, akitől Eszter kérte, menjen már be a hajléktalan szállóra megnyiratkozni, megborotválkozni, tiszta ruhát kérni. A férfi egy idő után szót fogadott, az új külsejével meg is felelt egy állásinterjún, Sárkeresztesen dolgozik és szállása is van. Eszterék mindenféle életúttal találkoznak, az ide járók kezdetben kőkemény burka egy idő után foszladozni kezd és szinte maguktól jönnek a történetek.

(A kép csak illusztráció. Forrás: Pixabay)

A devizahitelébe tönkrement Zoltán egy éve lakik Fehérváron a Suzukijában. Van munkája, minden vagyona a kocsi, de tankolni nem tud bele, parkolókban áll a „lakásával”, alváshoz ledönti a hátsó üléseket. Egy másik férfi 38 ezer forintból egyedül élő rokkantnyugdíjas, önkormányzati bérlakásban laktak az édesanyjával. Az anya a télen meghalt, fia az utcára került. Jönnek nők is: közel 80 esztendős óvónő, középkorú asszony, sovány lány. A Fiú nevét sokáig nem tudták, a 61 kilós fiatalemberről lassan derült ki, egy ideje nincs munkája. Átképzési tanfolyamra jár, 60 ezer forint ellátást kap, az albérlete havi negyvenezer, ételre már nem nagyon futja. Udvariasan bemutatkozik, ő is Zoli, a napokban vizsgázik, de több mindenhez ért, tud targoncát vezetni is, csak papírja nincs róla. Az önkéntes csoportban adtak neki egy működőképes régi mobiltelefont és ruhákat is. Arról beszélgetünk, mikortól van az a pillanat, mikor a társadalom már kikapaszkodni képtelenként kezel valakit és lemond róla.

– Na, ilyen nem akarok én lenni soha életemben, Eszter néni – mondja. Egy ideje az albérletet sem tudja fizetni, jelenleg erdőlakó, de erről nem beszélne. Annyit tesz hozzá, hogy ha télen nem lett volna a Tolnai utcai ételdoboz, ő most erdőlakó sem lenne.

  Bélát is az éhség viszi a dobozhoz, csak más értelemben. A közelben él az édesanyjával, aki fogyókúrára fogta a kissé pocakos férfit, ezért Béla lopva ki-kioson az ételdobozhoz és saját bevallása szerint lop belőle. Szégyelli magát ezért, mégis lop, a fogyókúra nagyon nehéz dolog. Jár a dobozhoz egy ideje egy párocska is, még csak nem is pironkodva mesélték Eszternek az okát: nem akarja őket eltartani az anyós, ők meg aztán nem fognak dolgozni. Nem lehet minden szegényember hős és nem lehet minden történet szívhez szóló, Eszterék eddig mégsem küldtek el senkit. Csak a buzgón és irigyen pakolókat gorombították le, figyelmeztetve őket az egyébként a doboz oldalán is feltüntetett szabályokra. Annyit vigyél, amennyire szükséged van.

  Jár ide néhány angyal is, legalábbis így nevezik magukat. Általában hárman jönnek, mondják és mondják: szervkereskedők markából szabadultak ki, a kék kabátosnak kilopták a gerincvelőjét. A fekete pulóveres ezt megúszta, de „valakik” körbe hurcolták az egész világon. A harmadik nem engedi magát fotózni, mert a képen látszani fog az aurája. Egyébként nem bántanak senkit, mondja Eszter, csak leképezik a szegénység száz arcának egyikét. A hosszas nélkülözés kikezdi az elmét. Néha meg kell hallgatni szendvicsosztás közben néhány fejezetet a Jelenések könyvéből, és ennyi.

Kimerülő tartalékok

A szegénységnek nincs fekete könyve, pedig lenni mit írni bele.Járt a dobozhoz egy 62 éves férfi. Elvált, így került utcára. A gerincével műtötték, csavarok tartják össze. Rokkantnyugdíjas volt, de a nyugdíját a felülvizsgálaton elvesztette, jelenleg 22.400 forintos ellátásból él. Nem volt italszaga és nem is rabolta ki a dobozt – két összehajtott szelet kenyeret tett el, egyet pedig ott helyben megevett.

  Tél végén közmunkások seperték a Tolnai utcát. Ketten odamentek a doboznál álló Eszterhez azzal, hogy nagyon éhesek, csak egy-egy szelet kenyeret kérnének. Máskor a sorban állók megpróbáltak megosztozni az egyetlen tál rizses húson, a főtt étel nagy kincs, abból nem lehetne eleget a dobozba tenni. Az adományozók között Ildikó és Zsuzsa kezdettől biztos pontok; Ildikó egy pékségből szedi össze minden nap a megmaradt pékárut és fuvarozza el a Tolnai utcába, Zsuzsa is rengeteg élelmet visz, vasváris fia pedig az osztálytársaival közösen vitt nagyobb mennyiségű élelmet a dobozhoz nemrég. Eszter nagyon örül az alkalmi segítőknek, de érzi, egyre kevesebben végzik az egyre több munkát, amelynek se vége, se hossza. Pedig a rájuk számító éheseket nem hagyhatják cserben. Szupervízióként egymás között beszélik meg a gondokat és próbálják magukban és a többiekben tartani a lelkesedést. A Tolnai utcában mára gyakorlatilag egyfajta közösség lett ezekből az emberekből, legyenek bár éhesek, vagy önkéntesek. Talán ennek is köszönhető, hogy sikerült visszaszerezni a tavasz elején hirtelen eltűnt ételdobozt is. A Suzukiban lakó Zoltán, aki hajnalban jár újságot kihordani, dokumentálta, mikor volt még a helyén és mikor verhették le a falról, majd a neten széles körben terjedő hír nyomán valaki egy lezárt szeméttárolóban rábukkant és visszavitte. A szétválónak és különbözőnek tűnő sorsokból lassan közös élmény lesz. Eszter egy ideje többször jár orvoshoz, most éppen műtétre vár.

– Kérdezték, hogy mikor lesz és nagyon meglepődtem, honnan tudják, még a csoportban sem mondtam senkinek. Azt felelték, minden dobozhoz járó tudja ezt és mindannyian imádkozni fognak értem.

A Tolnai utcai ételdoboznál (Forrás: Re-formáló Önkéntesek Székesfehérvár Facebook-csoport)

   Hogy meddig lehet ezt még folytatni így, s mikor merülnek ki a pincei, s a lelki tartalékok, arra talán Eszter két története felel meg legjobban. Az egyiket a már említett facebookos csoportba írta néhány hónapja, afféle naplóbejegyzésként.

„Ma nagyon szomorú lettem. Újabb doboz-látogatónk van, akivel megismerkedtem. Tiszta, ápolt, 58 éves munkanélküli, senkije nincs, egyedül él. Sehova nem veszik fel dolgozni az életkora miatt. Néha sikerül közmunkára bejutnia, de az csak pár hónap. Esélye sincs a tisztességes életre. Sírt, folytak a könnyei amíg a történetét mesélte. Többször elmondta, mennyire szégyenli magát, hogy ide jutott. Zokogva mesélte, hogy velük a közmunkásokkal és az onnan is kikerültekkel senki nem foglalkozik. Ők már semmire sem jók, naponta érzi megalázottnak magát. Gondolkodott, hogy elmenne külföldre, de nyelveket nem tud, az életkora miatt sem tudna már új életet kezdeni. Próbáltam vigasztalni, de a könnyei kiapadhatatlanok voltak.”

  Eszter másik története a „miért”-re már jó pár évvel ezelőtti. Megszólította egy nagyon elhanyagolt, hajléktalan, munkanélküli férfi azzal, hogy szeretne pénzt kérni, mégpedig borotvára. Eszter talán hitte is, nem is a magyarázatot, miért éppen borotva kell egy láthatóan végletesen elkeseredett embernek, de adott egy ezrest. Már el is felejtette az egészet, mikor pár hónap múlva ugyanez a férfi ment oda hozzá az utcán (ő meg sem ismerte volna), rendesen felöltözve. Megvette akkor a borotvát, meg is mosdott és elment egy állásinterjúra, amit sikerült elnyernie. Azóta is dolgozik, megvan, most köszönettel visszaadná, amivel tartozik. És Eszter kezébe nyomta az ezrest.

2 hozzászólás a(z) “Angyalok és démonaik a Tolnai utcában – egy fehérvári ételdoboz nyolc hónapja” bejegyzéshez

  1. Szia Noémi!
    Nagyon jó cikk! Sok mindenről beszél, mélységeket is érint. Köszönjük!
    Hallottam a dobozról, de nem találtam meg. Hol van?
    Hogyan lehet Zsuzsával is kapcsolatba lépni, hogy némileg hozzá lehessen járulni, hogy legyen étel a dobozban?
    Köszönöm,
    Viki

  2. Szeretnék értesíteni a rászorulókat, hogy a Sziget u. 23 alatt működik a Máltai Szeretett Szolgálat. Hétfőn-szerdán-pénteken 7-9 óráig aki betér zsíros kenyeret, meg pár szelet üreset kaphat. Sajnos július és augusztus zárva vagyunk, de máskor szeretettel várunk minden rászorulót. Télen tea is jár a kenyér mellé.
    Máltai Szeretet Szolgálat tagjai

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.