Az uzsorás szerdán érkezik

Láttam egy riportot a kormányközeli országos csatornán, Azurák Csaba 1/1 című műsorában Gyulajról.

Hogy hol van Gyulaj? Tolna megyében, a Dombóvári Járásban. 1200 lélek lakja. Mikor odafelé autóztunk, az első benyomásom az elvadult tájon kívül az volt, ha ennyit kell a főútról befelé buszozni a faluig, vagy netán országos járat esetén befelé gyalogolni, akkor kelleni fog a háromnapi hideg élelem.

A riportban Gyulajt feltörekvő, megkapaszkodó falunak ábrázolták. Mint a fiatal riporterlány lelkendezett, a község meg tud élni a nemrég nyitott savanyítóüzemből, vannak fejlesztések, nagyjából rendben minden. De van a községnek egy másik arca is.

A fehérvári kutyamenhely munkatársaival mentünk, két kisbuszban. A menhelynek ugyanis szerződése van a községgel, előbbi látja el a gyepmesteri teendőket, ellenőrzi az ebtartás körülményeit, a chipezés meglétét, s szállítja el a nem kívánt szaporulatot, kóbor ebet, rosszul tartott állatot. Ha kell, ők hívják fel a gazdák figyelmét, hogyan is kellene szabályosan és etikusan tartani az ember legjobb barátját.

Egész délelőtt jártuk a községet. Itt nem volt chip, amott elszökött és kódorgott a kutya. A kidőlt-bedőlt házak egyikének udvarán előrehaladott terhes asszony ácsorgott. “Ezt az aranyosat megtartanám, de a másikat vigyék el!”, mutatott a loncsos németjuhászra. Egy kétéves, félig csupasz kislány szaladgált két hatalmas állat között. Az asszony korábban szült gyerekei már nevelőszülőknél vannak, mégis újra és újra várandós, mondta egy helyi nő, aki egész délelőtt követett minket az utcán, beszélgetni próbált.

Mozgás aznap délelőtt kevés volt. Innen aki tud, eljár dolgozni a járási üzemekbe. Megnéztem a buszmenetrendet és azon töprengtem, ha valakinek egy különösen pesszimista napon kedve támadna, hogy egy táskányi holmival örökre elhúzzon innen, az hogyan tehetné ezt meg?

Van kísérőnk a polgármesteri hivataltól is, sorban csöngetünk be a házakhoz, így nagyobb a bizalom. A chipezés több, mint nyolcezer forint, a tulajdonosok egy része felszisszen, sokan viszont egykedvűen veszik tudomásul. Be tudja most fizetni esetleg? – hangzik el a kérdés sorozatban. Hát, most nemigen, de majd fizetéskor. Ez az átlagos válasz.

Nézd csak, ott a helyi uzsorás, mutatnak kutyás kalauzaim az emelkedő tetején várakozó, osztrák rendszámú Mercedesre. A kocsi csomagtartójából ötvenes nő ad a házból kiseregletteknek ruhaneműt, kávét, mindenfélét. És hetente jön a tartozásokat is behajtani, kamatostul. Ezen a településrészen szinte minden második háznál megáll. Messzebbről figyelem, a lábam előtt a köveken egy dundi, halott vakondot kezdenek ki a bogarak éppen.

Az egyik háztól már nem tudnák elvinni a járni is képtelen németjuhászt. Gyerekfejnyi daganat van a hasán, csak fekszik, a tulajdonos zavart arccal téblábol az ajtóban, hogy ő már nem tud mit kezdeni vele, a kutya vagy fosik, vagy hány. Halk tanácskozás után az a döntés születik, hogy a fájdalmai megszüntetéséért a legjobb helyben elaltatni. A gazdán nemigen látszik megrendülés.

Megyünk egy fiatal párhoz, itt nemrég lett szaporulat. Van vagy 6-7 keverék apróság, egy sötét melléképületben csináltak nekik vackot. Az ajtón lévő felirat sem zökkenti ki a menhelyieket, belépnek. Ezek szerint nem félik a halált, vagy nem érdekli őket. A párocska a kölyköket megtartaná, azokat még el lehetne adni. Az anya menjen. “De hát még szoptat!” – vetnek ellent a menhelyiek. Ha viszik az anyát, a kölykök elpusztulnak! A párocska morog, nem így képzelték, akkor most fizetni kellene a chipezésre is, aztán kelletlenül, de beleegyeznek, a szoptatós anyakutya maradhat.

A gyulaji infrastruktúrának része a helyi CSOK-pont, bár nem tudom, helyben hányan használnák fel, itt pénztelen emberek laknak zömében, önerő nélkül.

Megnézem a bekerített, rendben tartott focipályát. Most éppen üres, de ne gondoljam, hogy nincs kihasználva, mondja az önkormányzat egyik munkatársa. A gyulaji gyerekek szeretnek futballozni, sokszor vannak itt meccsek.

A faluban jó pár szép ingatlan, szép ház, szép részlet van. Ahogy módos ember is, gazdálkodó, sok géppel, sok földdel. De ez, ahogy mondani szokás, olyasmi erre, mint a fehér holló.

                          

                                      

A kis- és nagykutyákat felpakoljuk a kocsikra. Szomorú szemek, lekonyult fülek, nyüszítés, vagy éppen apatikus csönd. A bizonytalanság vádló hallgatása – lesz-e még szerető gazdájuk valamikor? Hova vezet az útjuk? 

Végigmegyünk a falun, s feltűnő, mennyi a várandós, a babakocsis. Mintha az fél évvel korábbi szilveszterkor valami általános, nagy orgiával ünnepeltek volna a falu lakói, amelynek gyümölcsei hamarosan sorban napvilágot látnak. A leendő anyák közül többen dohányoznak.

A munka lassan befejeződik, valamennyi állat a kocsikon. És néhány hónap múlva látom a tévében a hírt a szépen fejlődő faluról. Mintha egy párhuzamos valóságban jártam volna, ahol a nyomor jeleit az obligát tábla mögé rejtik. Összetett beavatkozás, társadalmi integráció – üresen csengő fogalmak.

Kifelé zötykölődünk már a megpakolt kocsikkal. Szinte minden utas ugat egy darabig. Egy ideig most nem jön ide a gyepmester – de ez csak pillanatnyi kiesés lesz az időben, ami már nagyon régen megállt és nem is mostanában fog elindulni ezen a vidéken.

 

Egy hozzászólás a(z) “Az uzsorás szerdán érkezik” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.