Belehalni egy maratonba

  Elolvastam ezt a sztorit a BoredPandán és azt mondtam, ha ezt nem filmesítik meg Amerikában, akkor teljesen hülyék. Mert ez a történet szinte felmászik a filmvászonra, a maga extremitásával, véletlenjeivel, és az egyes emberek egyéni sorsával. Hollywood imádná. Verseny, izgalom, csalás, árulás, szenvedés, vér, veríték, könnyek, rekord, egymást keresztező sorsok, s a végén a megdicsőült ember. Minden egyben van benne.

  A maraton mindig is az érdeklődés középpontjában állt az újkori olimpiák történetében, hiszen közismerten rengeteget kivesz a futókból és sok drámai pillanat esik meg a hosszú kilométerek alatt – de nem nagyon ismerünk eseteket, amikor a versenyzők szó szerint kis híján az életükkel fizettek meg a maratoni táv teljesítéséért. Az indulók kevesebb, mint fele tudta egyáltalán teljesíteni a távot és beérni a célba, de ők sem mindennapi módon.

 1904-ben az USA-beli St. Louisban rendezték az olimpiát. Mivel néhány hónappal korábban kezdődött az orosz-japán háború  és ez igencsak megnehezítette az utazást az országok között, mindössze 62 nemzetközi atléta regisztrálta magát az eseményre (szemben például a 2016-os nyári világjátékokkal, amelyre 11.544 versenyző érkezett Rio de Janeiroba). A nők ekkor még ki voltak zárva a részvételből, legfeljebb nézőként figyelhették a férfiak viadalát.

   Az 1904-es maraton startját a szokásoktól eltérően nem a reggeli órákra időzítették.Ez azt is jelentette, hogy mire a táv feléhez értek, már masszív 30 fokban kellett róniuk az egyébként poros és állatok patájának nyomától kitaposott gyalogutat. Mivel a versenyzőket már akkori is kísérték autók a személyezettel és az edzőkkel, a járművek mögött futók nagy mennyiségú felvert port voltak kénytelenek szívni, órákon át. Az első vízfelvételi lehetőséget a szervezők a starttól 11 mérföldre biztosították. A versenyzők némelyike szabályosan szenvedett, elájult, percekig feküdt magatehetetlenül a pályán, fuldokolva és hányva.

Az egyik amerikai versenyző, William Garcia – ő is többször elájult futás közben

   A futók egyike egy kubai postás volt, Andarín Carvajal. Ő a New Orleansba tartó úton először is az összes pénzét elvesztette, stoppolt a verseny helyszínéig és meze és cipője nem lévén igyekezett magát a lehető legjobban “futószerűvé” tenni, például levágta a nadrágja szárait. A start előtti 40 órában semmit sem evett, később valaki megszánta és adott neki néhány almát, a férfi így be tudta fejezni a versenyt.

A kubai postás a maraton egyik legszerencsétlenebb szereplőjének mondható – bár ő legalább végigfutotta a távot

   Az amerikai Frederick Lorz lett a maraton nagy svindlere. Ő először szabályosan haladt, de 9 mérföld után összeomlott a szervezete a vízhiány miatt. Ekkor leintett egy kocsit, s azon tette meg a táv egy részét, hogy az előtte levőket beérje és elsőként szakíthassa át a célszalagot. Nem sok szerencséje volt, az autó ugyanis lerobbant, így Lorznak tovább kellett futnia, de behozta a mezőnyt és valóban elsőként ért a célba – ahol már el is kezdte magát ünnepeltetni, de rajta vesztett. A nézők egyike ugyanis felismerte és közölte a szervezőkkel, hogy Lorz egyáltalán nem a saját lábán tette meg a kilométereket. Az amerikai hiába védekezett azzal, hogy csak vicc volt az autózgatás, a versenybizottság azonnal felfüggesztette és örökre eltiltotta az olimpiai versenyzéstől.

Frederick Lorzot csalásért diszkvalifikálták

  De egyikük versenyzése sem volt olyan drámai, mint a brit-amerikai Thomas Hicks-é. Már tíz mérföldet megtett, mikor elkezdtek rajta mutatkozni a végzetes kimerültség és dehidratáltság jelei. Edzőitől kapott egy szivacsban valamennyi desztillált vizet, így futott tovább, de hét mérfölddel a cél előtt a szervezete feladta a küzdelmet. Egyet akart: lefeküdni- de a segítői nem hagyták. Beadtak egy kis adag szulfát-sztrichint neki, azaz patkánymérget kapott, ami nagy adagban valóban halálos, a megfelelő kis dózisban azonban erős stimuláló hatása van, valójában ez volt az egyik  századelős doppingszer. (Akkoriban semmiféle szabályozása nem volt a kemikáliáknak a sportban. ) A patkányméreg Hicks vérébe jutva gyakorlatilag zombivá tette az atlétát, a lába egyfolytában remegett, szinte önkívületben futott – időközben beadtak neki még egy adag mérget tojásfehérjével és brandyvel elkeverve, amitől hallucinálni kezdett és azt hitte, már rég túlfutott a célvonalon. Edzői azzal forszírozták, hogy lám, Lorzot kizárták, most már Hicks a nagy esélyes a győzelemre.

Hickset két oldalról támogatják a célegyenesben

   Az utolsó mérföldön Hicks ennivalóért könyörgött, majd le akart feküdni. Kapott még brandyt és tojásfehérjét, a kísérői húzták-vonták, végül a stadionba beérve valahogy átcibálták a célvonalon és két oldalról tartották, míg a zsűri kihirdette: az 1904-es olimpia maratoni versenyének győztese Hicks. De még így is négy orvos egy órai erőfeszítése kellett hozzá, hogy az első helyezettet olyan formába tudják hozni, hogy a saját lábán vehesse át az érmét.

A vasmunkásként dolgozó Thomas Hicks 1904 után még több futóversenyen és maratonon elindult, de első helyezést többé nem ért el. Később Kanadában telepedett le, 66 éves korában, 1952-ben halt meg.

    A svindler és a megmérgezett a következő évben egyébként ismét összetalálkozott a célvonalnál, az 1905-ös bostoni maratonon. Az addigra bocsánatot kért és újra kvalifikálható Lorz 2 óra 38 perc és 25 másodperc alatt (manapság a legjobbaknak már 2 óra és néhány perc elég a maraton teljesítéséhez) lefutotta a távot és nyert – bármilyen segítség, vagy támogatás igénybevétele nélkül. Csak a saját lábát használta.

Egy hozzászólás a(z) “Belehalni egy maratonba” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.