“Ez rosszabb, mint a Dávid-csillag” – avagy a hajléktalanság láthatatlansága, egy hajléktalan szemével

(Fotók: Pexels, Pixabay)

Zoli fehérvári. Zoli harmincas. Zoli egyedülálló. Vékony, 42-es lábú, értelmes, szemüveget visel, dolgozik, vannak szakmái, egy szegényeket támogató ételdobozból szokott enni, naponta fél órát van lehetősége internetezni. Milyen kategóriák vannak még? Ja igen: Zoli hajléktalan. Megmutattam neki, hogy a magyar kormány jogszabályt hozott a hajléktalanok közterület-használata ellen. Ekkor Zoli leírta, mit is gondol erről az egészről.

Az ember már csak ilyen: Krisztus óta néz, de nem lát, hall, de nem ért, hiába íratott: ne ítélj, hogy ne ítéltess.

  Közigazgatásilag életvitelszerűen, bejelentve nem tartózkodik sehol, csak magában az egész városban. Se utca, se házszám. A közvélemény szerint, az általánosítás jegyében valószínűleg leamortizált küllemű és szellemű, alkoholfüggő és munkakerülő egyén, aki úton-útfélen könyékig, olykor derékig van a kukában, és akitől csak lehet, mai szóhasználattal élve, tarhál, olykor egész elképesztő köretet kerítve kérésének. Olyat is látni, hogy két-három ember, mint kilincset, adja át a másiknak ülőhelyét a tolókocsiban, nagyobb sajnálatra apellálva. A többség persze nem ad neki, hisz köztudottan kannásra gyűjt, fiatalabbak között újabb trend a fű.

  Ha történetesen e tények egyike sem áll fenn, akkor is árulkodó a nem túl változatos öltözék, a naphosszat cipelt hátizsák, a padokon üldögélés és evés, a napi többszöri előfordulás a nyilvános WC-ben és ugyanazon városrészben, a lakcím nélküli lakcímkártya pedig főleg. Ha valakinek ilyen van, netán Sörház tér 3. ill. Köfém ltp. 14/a szerepel rajta, még rosszabb, olyan, mintha Dávid-csillagot viselne.

  

   Ahány ember, annyi történet, egyre több lesántult, elgémberedett fényjáró…manapság nem kell sok ahhoz, hogy valaki utcára kerüljön.

    A végrehajtó szorgosan, heti hét napból nyolcat dolgozik, a moratórium lejárt, úgyhogy kívül tágasabb a túlnyomórészt férfi delikvensnek, ha túl sok a tartozása. De elég egy amolyan válás is, vagy egy lejáró mandátum az albérletben, ahonnan kaucióra való tartalék és hátralévő idő híján már csak az utcára vezet az út. Sántít, mert a mindennapos bolyongás kikezdi a lábat. Ugyanis ha el akarja kerülni a feltűnést, lebukást, akkor bizony menni kell, csak sötétben tartózkodik búvóhelyén, melynek pontos helyét nem tanácsos senkinek tudomására hozni, különben saját sorstársa fogja ellopni párnáját és bolhapiacon eladásra szánt összegyűjtött kincseit, mindenét.

    Nem mentség, de ember legyen a talpán, aki tud úgy járni munkahelyre vagy képzésre, hogy azt se tudja, hol és mennyit alszik, pláne, hogy külön zarándoklat a tisztálkodás megoldása és az ennivaló beszerzése az ételdobozból, mindez időhöz kötve, akkor, amikor pont a fent nevezett helyeken kéne megjelenni. És közben csak leül egy-egy padra, akár mindig ugyanoda, egy kicsit pihenni, táplálkozni, de félő, hogy lassan ez is közterület életvitelszerű használata lesz ötventől százötvenezerig terjedő büntetéssel honorálva, melyet az áldozat úgysem fog tudni befizetni, közmunkán nem lesz hajlandó ledolgozni, ha meg leüli, még jól is jár, mert addig is tető lesz a feje felett, bár akkor meg amott lesz teltház..S míg a Z-generáció számára a Kossuth udvarban és úgy általában minden parkban nem, neki még inkább tilos lesz kannásba fojtani önmagát. A szerelmesek ilyen alapon a közszemérem ellen vétenek, gondolom.

   

   Meggondolandó lesz mutatkoznia főleg az első látásra is hajléktalannak, tehát mostantól nem eszik, nem iszik, nem alszik. Ha igen, csak ne lássák. Gyakorlatilag be van tiltva a létezése, ami önmagában nem jelentené az egyenes utat egyre lejjebb, bár valamilyen szinten nem is csoda némelyek alkohol-delíriuma:a társadalom, ahogy a megunt, tönkrement dolgokat kidobja, úgy söpri a szőnyeg alá magát az alapproblémát,

hogy itt, Orbániában egyáltalán előfordulhat, hogy valaki utcára kerüljön, s hogy előbb-utóbb már nem is akar semmit az élettől.

     Megannyi romos, elhagyott épülettel, paddal, bokorral és alváshoz egyéb szürreális helyszínnel is egyre szűkebb lesz a város, főleg ha az ember szeretne egyedül lenni. Kultikus a kérdés, melytől az ember haja már égnek áll:

-Merre mész?

-Amerre a lábam visz, erre-arra, tönkre, világgá.

   Ha konkrétan ide vagy oda, akkor micsoda véletlen, a másik is arra tart, hogy ne legyen egyedül. Még Isten házában nyugalom van. bár már ott is megtalálják az embert, mint a világ nyolcadik csodáját. Mert miből lesz a meg se keresztelt hajléktalan templomőr? Amiből eddig is kibírta: kegyelemből. Szintén így lesz EFOP-os, ami harminc embernek maga a megváltás, a többi kétszázakárhány kitaszított marad, ahol van, mert stadionra is kell pénz.

  (Megjegyzés: az EFOP – Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program az Európai Unió Európai Bizottsága által elfogadott és finanszírozott program, amelyben Magyarországon hátrányos csoportok, többek között hajléktalanok számára biztosítanak szociális ellátást és szolgáltatásokat. Székesfehérváron 2018 nyarán negyven hajléktalan személy számára jelöltek ki védett lakásokat, amelyben az egykori hajléktalanok, dolgozó, rendezett életvitelű, kikapaszkodni kész emberek – mentori segítséggel – önálló életbe kezdhetnek. Ezen kikapaszkodni kész emberek egyike a fenti sorok szerzője: Zoli.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.