Rohadj meg, Geréb! (A PUF-jelenség)

 

A Pál utcai fiúk alapmű.

A Pál utcai fiúk kötelező olvasmány.

A Pál utcai fiúk a második helyen végzett a 2005-ös A Nagy Könyv versenyben. Készült belőle film és persze zenés darab is– utóbbiról van szó most.

Ha e sorok írásakor, vagyis 2018 januárjában akarnánk megnézni a székesfehérvári Vörösmarty Színházban A Pál utcai fiúk című musicalt, türelmesnek kell lennünk. Egy 1000 (igen, nem tévedés, ezer) fős várólista végére kerülünk, ami azt jelenti, hogy ebben az évadban több, mint valószínűleg nem jutunk be az előadásra, de 2018 április végéig biztosan nem. Ha a Vígszínház hasonló előadására szeretnénk jegyeket, még nagyobb türelemre lenne szükségünk: az ottani előadás ugyanis Magyarország jelenlegi egyik legkeresettebbje, amelyre kétségbeesetten hajkurássza a belépőket nagyjából mindenki: osztályfőnökök, közönségszervezők, szülők, diákok.

Valami színházi Nemecsek-hipnózis részei lennénk talán? Pál utcai fiúk return and forever? Mi ez, valami Gerébes/Csónakos médiahájp?

Hogyhogy ennyi embert kezdett el hirtelen érdekelni a Molnár Ferenc által megírt grundmegtartó gyerekcsapat története? 

A mai szülőkorosztálynak nyilván örök emlék, hasonfekvős nyári olvasás és olvasónaplóírás, a mostani kisdiákoknak meg kötelező olvasmány, de ettől még nem rohanna feltétlenül a mai tanulóifjúság a színházakba. (Főleg, hogy egyéb Nagy könyves nyertesekből is készült már színdarab.) A magyar közönség pedig igazán musicaledzett, a legkurrensebb zenés darabok megnézésére egész évadokat kell néha várakozni, de kivárja. 

Magam a fehérvári előadást láttam, még a hájp beindulása előtt sikerült megnézni, igazán fogyasztható és kellemes darabnak találtam – leginkább a színészek lelkes odaadása és csillogó tekintete fogott meg.

De ez úgy általában még nem szokott elég lenni ahhoz, hogy valami emlékezetessé váljon.

Akkor mégis mi a fene lehet a PUF-titok?

Életük legjobb színházi előadása, állítják rengetegen. “Már 45 éves apuka vagyok, de végigsírtam…” És egy csomóan kívülről fújják a Dés László-féle betétdalokat (amelyek között vannak kiemelkedően jó és sajnos feledhetőbb darabok is, amelyekből 2017-ben mégis osztályhimnusz lett itt-ott), mondják a Geszti-szövegeket, tudják betéve az egész előadást, mert már többször egymás után megnézték. (Kérdéses, mégis hogyan, ha nem lehet rá jegyet kapni?…)

Persze, a zene az fontos. Mert zene nélkül mit érünk mi? De több lesz-e A Pál utcai fiúk attól, hogy megzenésítették? És egyáltalán: többen olvassák el a regényt ettől? Meg lehet-e ezt valahogy mérni majd?

E felületen nehezen eldönthető kérdések. Különben is: a tetszés, mint tudjuk, szubjektív.

De vajon elég-e ahhoz, hogy kihozzon belőlünk olyasmiket, amik egy ilyen történetből talán már nem fogalmazódnak meg bennünk automatikusan, akadálytalanul?

Hűség kontra árulás?

Önfeláldozás? Ügyszeretet? Felelősség? Alkalmazkodás?

Mennyit mondanak számunkra ezek a fogalmak ma?

Az eddig olvasott talán legőszintébb kommentet a témában az a diák tette, aki az előadás, a színészi játék, a rendezés magasztalása, vagy a jegyvásárlás mikéntjének kritikája helyett egyszerűen csak annyit írt üzenetül, mindannyiunk nevében:

“Rohadj meg, Geréb!”

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.