Szintén zenész

 

   Az Isten Székesfehérváron szállt fel, kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellett (előtte megkérdezte a szemközt a Nők Lapját olvasó hatvanas hölgytől, hogy szabad-e ott egy hely), s nézelődni kezdett. Egy percig mocorgott benne a kisördög, hogy a szomszéd üléspáron ücsörgő két fiatalhoz hasonlóan bedugja ő is a mobilja töltőjét és megnézi az üzeneteit, ha már van a járaton ingyen wifi – de elhessegette a gondolatot. Ma este különösen érdekes emberek szálltak fel a zónázóra és az Isten kíváncsi volt a történetükre.

   Egyesével jól megnézett minden arcot a kupéban. Voltak köztük fáradt, elkínzott arcok és voltak apatikusak, egykedvűek, amelyek lassan oldják fel titkaikat, ha egyáltalán. Egy nő felhívta a férjét és hosszan ecsetelte, mi volt a munkahelyen, jó sok hangos bazdmeggel (a Nők Lapját olvasó hatvanas hölgy mindegyiket lesújtó pillantással követte), majd arról értekeztek, jó lesz-e a krumplifőzelék csirkepörkölttel másnap ebédre, mert akkor a nő még beszaladna a teszkóba hazafelé és venne csirkeszárnyat, meg combot.

   A fiatalember Velence után jött a fülkébe. A hasonló korúaktól eltérő, már-már öregurasan komoly öltözéke rögtön feltűnt az Istennek. Mintha kiválasztott lenne, önmaga kiválasztottja. Fekete kabátot viselt és kopott ünneplő cipőt, nyakában kötött körmelegítő helyett selyemsálat, s fehér ingben volt, nem lógós pólóban. Némi hezitálás után egy üléspár külső tagját választotta, elrendezkedett, vetkőzni kezdett. Az átjáró rész túloldalán olvasó lány felnézett a könyvéből, ahogy a lapszélt fellebbentette a fiúról lekanyarodó nagykabát.

– Bocsánat – mondta erre a fiatalember.

– Jó, de miért? – kérdezte a lány.

– Gondolom, elsodortam a könyvét.

– Dehogyis. – A lány hátranézett, a kupé nyitott ajtaján túl, amerről a fiatalember érkezett. – Viszont nem látta véletlenül arrafelé a kalauzt?

   Legfeljebb húszesztendős volt a lány és tényleg nagyon szép. Az Isten hosszan rajta felejtette a szemét a szemközti ablakban tükröződő arcon: ábrándos, hosszú szempillák, finoman ívelt száj, hosszú, selymes haj. Istennek tetsző látvány, gondolta magában.

   A fiatalember viszont semmiféle kalauzt nem látott. Az kicsit baj, ráncolta homlokát a lány, mert akkor fogalma sincs, honnan lesz neki jegye. Székesfehérváron ugyanis annyira kellett rohannia a vonatra, hogy nem volt ideje venni.

– Úgyis jött volna másik vonat – mosolygott tudálékosan a fiú. A lány erre kissé hűvösebb magyarázatba kezdett, hogy neki tovább kell utaznia Debrecenbe, este meg egyetlen csatlakozás van, ha azt lekési, akkor aludhat a Keletiben, ráadásul senkit sem ismer Pesten, pénze se nagyon lenne szállásra, mert hogy egyetemista, zenét tanul – és felmutatott a feje fölötti polcon fekvő fekete tokra. A fiú arca egészen felderült.

– Maga is konzis?

– Igen, másodéves. Miért, maga? – Volt valami századelősen pikáns frivolság abban, hogy a megtalált közös pont dacára még mindig hűvösen magázták egymást.

– Én tubán, de már végzős vagyok. Bécsben.

– Ó. – Ennyit mondott mindössze a lány. És becsukta a könyvét: – Az szuper lehet. És most megy vissza Bécsbe?

– Hát, ez hosszú történet – vakarta a fejét a fiú. És tényleg belefogott a hömpölygő magyarázatba, hogyan kezdett már óvodásként érdeklődni a komolyzene iránt, kinél kezdte tanulmányait a városi zeneiskolában, majd lépegetett a tubanövendékek szamárlétráján egyre feljebb és magabiztosabban, egészen a máig, hogy most X.Y. professzor hallgatója a Vienna Konservatoriumban. Az Isten fülelt a részletekre, elképzelte X.Y. professzort, artisztikus, vékony ujjaival – de másvalami is feltűnt neki közben. Hogy ha lassan is, de milyen biztosan fordul a kopott, ám fényesre suvickolt ünneplős cipő orra a lány divatos, tűsarkú bokacsizmája felé. És araszol egyre előrébb és előrébb, kifelé, az átjárón. Ha most jönne a kalauz, úgy felbukna, mint a pinty. Hamarosan orrtalálka, mulatott magában az Isten a látványtól. Csakhogy neki az összes pénzét és az iratait ellopták Fehérváron, folytatta a fiú rezignáltan. Hogyhogy – nézett nagyot a lány. Úgyhogy – jött a felelet. Mindene a hátizsákjában volt, abból emelték ki, valószínűleg még a vasútállomáson. Természetesen tehetett volna feljelentést, de akkor nagyjából éjfélig ülhetne a rendőrkapitányságon, és vajon meglennének a holmijai, meg a tettes? Dehogy lennének meg. Most pedig szinte biztos, hogy le fogja hajítani a kalauz a vonatról, ha csak elő nem tud adni valami igazán szívhez szóló történetet. Különben ugrott Bécs, pedig holnap már találkoznia kell a professzorával, meg van beszélve. A lány mindezt félrebiccentett fejjel hallgatta.

– És akkor most mi lesz? – kérdezett bele a hatásszünetbe.

– Nem tudom. De majd megoldom valahogy. Szerencsére a telefonom a nadrágzsebemben volt, már felhívtam egy budapesti barátomat. Ha hazaér a munkából, talán kisegít. – És a fiatalember hosszan, merően nézte a finom vonásokat, lebbenő hajat. – Maga egyébként szintén zenész akar lenni?

   Így most a lány következett, hogy tulajdonképpen szereti a főszakát, bár a kollégiumot annyira nem, s hogy már most is kell játszaniuk a helyi zenekarban beugróként, de pénzt persze nem kap érte, s így elég nehéz megélni, vagy pláne valamit hosszabb távra tervezni. Még szerencse, hogy a szülei tudják támogatni valamennyire.

   Az Isten mindezt igen figyelmesen hallgatta, s remekül szórakozott. Nem mintha annyira érdekelte volna néhány ifjonc muzsikus keserű jelene és kilátástalan jövője, ismert éppen eleget közülük, a komolyzenét is szerette – viszont most inkább az mulattatta, hogy tapogatózik egymás felé a két vadidegen. A cipőorrok után az ujjak is nekiindultak, a lányé az ülés karfáját babrálta, a fiúé az öltönynadrág gyűrődései között tűnt el és bukkant fel újra és újra.

– Nézze – szólalt meg a lány. – Szívesen adok magának egy összeget, amiből el tud jutni Bécsig.

– Dehogyis!

– Dehogynem, ne is tiltakozzon! De tényleg. Úgyis tudom, hogy megadja. Legalább mi, zenészek tartsunk össze.

És a komoly szándékát bizonyítva a lány már nyitogatta is a retikült, amitől a fiatalember bizony nem rendült meg a mosolygásban, viszont szép, határozottan lefogta a kis, törékeny hegedűscsuklót és visszahelyezte oda, ahol előtte pihent, a másikra.

– Szó sem lehet róla. Én szeretném meghívni inkább egy kávéra, miután leszálltunk, ha lenne kis ideje.

   A lány láthatóan zavarba jött. Nem is tudja, mikor indul tovább a csatlakozás, mert őneki a mobilján nincsen internet, a kalauz meg ugyebár, nem jött, hogy ezt megkérdezhette volna, így biztos, ami biztos, inkább először ellenőrizné a debreceni indulásokat az állomáson, aztán a többit majd meglátjuk.

– Hát, igen, zenészsors – állapította meg a fiú készségesen, de már tompán. Leszálláshoz készülődtek. Az Isten nem hitt a szemének. Ennyi? Itt van két ennyire összeillő ember, tapintható fizikai és lelki vonzalomban és még csak be sem mutatkoznak? Valamit tenni kell, gondolta és szemét lehunyva erősen koncentrált.

   Mikor a vonat kifutott az alagútból, a fiatalember már a kabátjával forgolódott, a lány összepakolva az ajtónál állt, hátán a fekete tok, akár a pihenő fegyveré. Nem sikerült, gondolta csalódottan az Isten.

   Az aluljáróban a fiatalember szinte katonásan, fegyelmezetten köszönt el, kissé meghajtva magát, mint aki kezet csókolna, de nem mer. A lány sok sikert kívánt. Lebbenő hajából könnyű illat terjedt szét a kettejük közt növekvő térben. A fiatalember felvette a poggyászát és nekiindult. Visszanézett egyszer, továbbment, aztán megállt, visszanézett, elindult, megint lecövekelt, az óráját vizsgálgatta, visszanézett és csak állt. De a lányt már elnyelte a metró mélyébe lefutó tömeg.

   Az Isten egyiket sem követte. Zenészek, legyintett, sőt: emberek, tette hozzá magában – és körbenézett, melyik egységben árulnak hideg sört. 

Egy hozzászólás a(z) “Szintén zenész” bejegyzéshez

  1. Nagyon tetszett! Olyan mai! Örültem neki, szórakoztatott, elgondolkoztatott, kicsit el is szomorított,kicsit, rövid időre. Köszönöm az élményt Noémi!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.