Úgysincs arca a szegénységnek

  Május elseje volt, a belváros tele.

Emberek családdal, gyerekkel, kutyával, fagylalttal. Jókedvvel. Békével. A férfi pedig az ünnepnapon zárt patika előtt ült a kövezeten. Súlypontja a sarkán, felsőteste az ismert keleti imádságpózban, tenyereit összezárva előre nyújtotta, szinte feküdt a köveken.

Arca, nyitott szája a szénfekete macskaköveket érintette. Előtte ócska, olcsó műanyag pohár, mellette, a falnál mocskos, lábujjközös papucs, akkurátusan letéve – mintha csak a tisztaszobába lépés, vagy a templomajtó előtt vetette volna le a férfi. Vagy így volt kényelmesebb térdepelni.

Megdöbbentem. Megzavarodtam. A férfinak kifelé nem volt arca, gyakorlatilag eggyé vált az utcakővel. Nem egy ember volt közülünk, hanem a közterület eleme. Amolyan arctalan, hangtalan térkitöltő. Gubasztott mozdulatlanul, kérésbe merevedve. Ujjai szorosan összekulcsolva, néhány centire a járókelők cipőorrától, s az ócska papírpohárban néhány öt- és tízforintos.

  Mellettem a hatéves kisfiam. “Láttad, anya?”, suttogta felém. Már az óvodások is sejtik, hogy a nyomor valami halk, tompa dolog. Mintha sajnálkozó tiszteletünket fejeznénk ki azzal, hogy csendesen szólunk ilyenkor, vagy sehogyan se. Inkább sehogyan.

   Rengetegen jöttek-mentek, nevettek, beszélgettek, de figyeltem: senki sem állt meg. Méterekkel odébb hatalmas, Mont Blanc-nyi hamis fagylalttal tömték magukat az emberek mogorván, a pillanatnyi jólétet élvezve, de nem jutott eszükbe, hogy a visszajáró tízforintost a papírpohárba ejtsék. Minek. Nekik sem ad senki. És az apátia sem volt ingyen, igenis, itt mindenki megdolgozott érte.Kemény, kitartó munkával gyúrtuk az egónkat acélossá.

   A térdepelve hasaló férfi mögött, a patika kirakatában mindenféle gyógyszerreklám, szép arcú modell kínált ránctalanítót és odabent biztosan lehet kapni különböző csillapítókat. Fájdalomra, gyomorháborgásra, kiütésre. Érdekes, közönycsillapítót sehol sem adnak, mégis mindenkinek van otthon és még magukkal is viszik ezekre a kedélyes, belvárosi sétákra, ott lapul szinte mindenkinél az elegáns ing zsebében, vagy a mű Michael Kors-ridikülökben, az okostelefon mellett.

   Ebben az utcában egyébként bőven lehetne irgalmasságot gyakorolni, az év bármelyik napján. Az éppen nem működő köztéri kút előtt szokott “muzsikálni” a fogyatékosok otthonából bevonatozó szintetizátoros-énekes párocska, pár méterre “feljebb” árulja a Fedél nélkült az évek óta ide járó szakállas férfi, ellenkező irányban, a luxusnapszemüveges szalonnál penget Kormoránt szép baritonján az átutazó bárd, alkalomadtán itt húzza-vonja instrumentumát a Romkert harmonikása is. De ha nem akarjuk lokalizálni (márpedig miért csinálnánk ebből földrajzi kérdést), lenne kinek bőven egy húszforintost adni, egy ajándékfagyit venni, a piacról kifelé jövet a némán ott ácsorgónak két szem almát venni . Az “el kéne menni dolgozni” megjegyzés, ha adott pillanatban helyénvalónak is tűnik többségitársadalmilag, nem porciózható ki reggelire, ebédre, vacsorára.

  Vajon honnan termett bennünk ez a rengeteg közöny?

Elmegyünk kikapcsolódni május elsején, ott hagyunk ötezer forintot a lufisnál, ringlispilesnél, kürtőskalácsosnál, céllövöldésnél és nem tudunk odaadni ötven forintot egy előttünk térdeplő embernek.

  Az arctalan férfi hangja tompán jött az utcakő felől. “Köszönöm” mondta, nem nézett fel. Láthatatlan maradt, mint a szegénység, amit nem ismerünk.

Ne is ismerjük meg soha.

  

2 hozzászólás a(z) “Úgysincs arca a szegénységnek” bejegyzéshez

  1. Noja drága! A közöny ami szinte trendi mellett az önzés, a rosszindulat (a tántorgó férfi, akihez csak én mentem oda, hogy jól érzi magát – azaz nem részeg!), a negatív kíváncsiság (nem láttuk a férjed kocsiját, összetörte? – nem nem törte össze, hanem hónapok óta nagyon beteg és mi busszal járunk az idős anyóshoz) és még sorolhatnám, hogy tényleg mi jellemző ma az emberekre. Amit megfigyeltem, soha nem az “ártatlanság vélelme” az ítélet az emberek szemébe, hanem mindig: na mi rosszat lehet végre feltételezni. Pedig hé! Emberek! Emberek lennénk vagy mi a csuda. 🙁

  2. Nagyon szomorú ez a közönyösség! Pedig bármelyik ember bármelyik pillanatban belekerülhet ugyanebbe, az arctalan ember helyzetbe. Nem szabad elítélni őket, és nem szabad azt mondani, hogy mi soha. Itt a dobozunknál én olyan emberi sorsokat ismertem meg, hogy ledöbbentő. Most a legszomorúbb egy devizahitel károsult. Elveszett a lakása, maradt az autója abban lakik. Ő sem az utcán lakott és ő sem a dobozból vacsorázott a boldog szebb időkben. Sajnálatra méltók ezek az elesett emberek, és olyan hálásak a segítségért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.