Waldorf-suli: így érezzük magunkat az első félév után

 

 

Ha röviden akarnám összefoglalni, miért jöttünk Waldorf-iskolába, nehezen menne.

Biztosan benne van az is, hogy a belső tudatosság mellett, hogy a harmadik gyerekünket már biztosan nem akarjuk hagyományos, állami általános iskolába járatni, volt egy erős külső tényező is: az ismerősök pressziója és ellenállása. Még egészen komoly véleményértékkel bíró emberek is megpróbáltak minden módon lebeszélni erről, mondván, mennyire meg fogjuk bánni, hogy ez egy “hülyeség”, “szekta”, meg hogy a gyereket burokba tesszük, amiből később nincs “menekülés” és sehol sem fogja megállni a helyét, mert az élet mégsem ilyen, és aki nem illeszkedik bele már a kezdetektől, az gyakorlatilag örökre kívül marad majd a kívánatos és általános körön.

  Nos, még ma is azt gondoljuk, hogy mi döntöttünk jól. Lassan itt az első osztály első félévének vége és a mi nyilvántartott asztmás, folyton taknyos gyerekünk az iskolaév kezdetétől még nem volt beteg. Pedig nem tömjük extra adag vitaminnal, életmódot sem váltottunk. Igen, elmúlt hétéves, kezdi kinőni az asztmát (a bátyjával ugyanilyen életkorban ugyanígy zajlott le a folyamat, szóval számítottunk rá) – de azt tippelem, a legfőbb tényező az lehet, hogy míg a volt óvodatársaival gyakorlatilag nem tudja már tartani a kapcsolatot, mert a gyerekek sokszor betegek éppen, vagy a délután 4 órai hazaérkezésük után még egy, másfél óráig leckét írnak, házifeladatot készítenek vagy a másnapi felmérőre készülnek (igen, első osztályban..), addig Marci déli 12-kor befejezi a saját osztályával a tanulást, ebédel és onnantól két és fél órát a szabad levegőn futkározik, játszik. Bármilyen időjárásban – mert gyakorlatilag csak orkán erejű szélben és zuhogó esőben nincsenek kint. A gyerekeknek a fedett részeken vannak vastag matracaik, amiket megpihenhetnek az udvari játék során, vannak munkaasztalaik, (sima lecsiszolt raklapokból) , ahol kreatívkodhatnak, és vannak plusz raklapjaik, amikből színpadot, bunkert, vagy bármit építhetnek maguknak közösen. Van apró fáskamrájuk, ahova visszavonulhatnak bekuckózni és van rengeteg régi autógumijuk, amiből végtelen számú alakzatot képesek építeni, de akár gurigázásra, vagy belebújva burulásra is használják. Vannak az erdőben talált,vaskos fatörzseik, amiken mászhatnak.

Van két homokozójuk, amikben tavasszal, nyáron, ősszel túrhatnak, fetrenghetnek, alagutakat áshatnak, vizezhetnek, sarazhatnak – korosztálytól függetlenül.

 Télen van az udvaron két régi szánkójuk, amivel egymást húzogatják körbe-körbe, de a matracok akkor is kint vannak, a lecsendesedőknek.

   Ami a tanulást illeti, a legtöbb kritikát persze azért szoktuk kapni, hogy a gyerekünk majd “jól lemarad”. Hiszen náluk nem kötelező az első év végére megtanulni számolni, írni, olvasni – a klasszikus elvárásokat a waldorfos kisgyerekek mad csak második év végére fogják hozni. De hogy mégis mennyi minden történik pl. olvasás téren, azt azon szűrjük le, hogy így is van Marcinak olyan osztálytársa, aki már tud olvasni. Mi nem tanítgatjuk Marcát, ő maga olvasgatja ki a rendszámokat, vagy veszi észre az összefüggéseket a betűhasonlóságok alapján pl. a Legyen Ön is milliomos! játék feladványaiban. Le tudja írni a legtöbb betűt, nagy betűkkel persze és kifejezetten érdeklődő az összeadás terén. Matematikai műveletekre amúgy is gyakran rákérdez, kombinál – ez nagyon jó, mert szemmel láthatóan igyekszik a problémáknak maga a végére járni.

   Most kezdenek kötni, miután maguk elkészítették a fa kötőtűik végére a nemezelt gombot. A fej-szív-kéz hármasságon alapuló Waldorf-pedagógia a kezet sosem hagyja ki és ez nagyon jó, mert azt a tudomány is régen igazolta már, hogy az ügyes kéz a gyors gondolkodás velejárója. Akinek ügyes, mozgékony a keze, az ujjai, annak hasonló a gondolkodása, a felfogóképessége – és ezek a gyerekek egész életükben ebből táplálkoznak majd, ebből építik fel a felnőtt életüket.

   Marca nagyon élénk, sokat mesélő srác most is. A Waldorf-iskola amúgy is mindig hangos a csicsergéstől, beszélgetéstől. Itt nincs olyan, hogy “hallgass már el, tőled zeng a folyosó”, meg hogy “tessék szépen csendben bemenni a terembe”. Érdekes módon mégis mindenki be tud egy idő után menni a terembe, minden gond nélkül.

Apropó, az osztályterem. A reggelt közös beszélgetéssel kezdik, közben teáznak (ezt ők főzik meg, van gáztűzhelyük és vízforralójuk is), ég egy gyertyaláng, amely mellett mindenki elmondhatja, mi történt, mit szeretne a következő héten. Van aromalámpájuk, amelyben a tea mellé párologtatnak pár csepp eukaliptuszolajat, vagy mást – és van egy sólámpájuk is, meleg, kedves fénnyel. A sarokban, szőnyegen, babzsákokon beszélgethetnek, utána ülnek át a kis padokba és kezdik el a tulajdonképpeni munkát.

Mi, szülőként kifejezetten élvezzük, hogy ennyire részesei lehetünk a gyerek iskolai életének. Nincs itt semmi kötelezvény, de havonta összeülünk egy péntek estén az osztályban és mi is meggyújtunk egy gyertyát. Itt mindenki meg tudja fogalmazni, mit tapasztal otthon a saját gyerekén – jó látni a párhuzamosságokat és megélni ezeket a közös érzéseket. Ha vannak ötletek, jó dolog együtt megvalósítani. Ha van valami megoldandó, sosem azzal kezdődik, hogy “ez nem a mi dolgunk”, vagy “mi erre nem érünk rá, meg különben is…”, nem: mindig van legalább egy beugró, aki azt mondja, nekem van otthon egy ilyenem feleslegesen, szívesen kölcsönadom. Vagy éppen van egy szabad fél órám jövő szerdán, majd én odamegyek. Én amúgy is ezzel foglalkozom hobbiszerűen, szóval simán belefér, megcsinálom.

   Szóval, itt tartunk az első fél év után – hogy a gyerek egy kooperatív, mosolygós, kreatív iskolába jár és teljesen elégedett.

Okés, még életében nem írt házi feladatot. És?

Igen, fogalma sincs arról, mi a felmérő, meg a szorgalmi feladat. Itthon este minden nap rajzol három képet enélkül is, szabadon, saját örömére. Közben valami francia dalocskát dúdolgat, amit franciaórán tanultak. Vagy németül karattyol a németóra hozadékául.

   Már messzemenőleg nem érdekelnek minket az ellenhangok, mert naponta látjuk, hol tartunk és nincs bizonytalanság az irányt tekintve sem.

Burok ez? Kívülről talán igen.

De az élőlények legtöbbje, mint tudjuk, burokban fejlődik.

Aztán simán szárnyra kap és elrepül.

 

2 hozzászólás a(z) “Waldorf-suli: így érezzük magunkat az első félév után” bejegyzéshez

  1. Csodálatos, a mi családunkban is van Waldorfos gyerek, akik az általános iskolát, a középiskolát, sőt a nagyobbik gyerek már a főiskolai tanulmányait ilyen intézményben kezdte. Okosak, kiegyensúlyozott boldog gyerekek.

  2. Liebe Noémi! Liebe Waldorf Schule!
    Végre, végre – kapok egy kis igazolást, hogy lehet így tanulni. Saját tapasztalatom ez: ha az óvoda után megtartjuk a gyermekeknek a játékkedvét és kutatóvágyát, akkor ez elkíséri egy életen át – és boldogabb, nyitottabb embertársai és környezete iránt. Ha viszont az 1. osztályban “befogjuk a gyermek száját”: “Légy csendben és mozdulatlan a patton…”, akkor már a 2. osztályban tanítanom kell a gyermeket homokban várat építeni, az általános iskolában a szabad tevékenység lehetőséget összekeveri a “minden szabaddal”, és a középiskolás fél megszólalni, amikor ezt kérik már akkor tőle: “Légy kommunikatív”, de hogyan tanult volna meg kommunikatívnak lenni, amikor 10-12 éven át max. a tanári mondatot fejezte be, és többnyire csak eldöntendő kérdésekre válaszolt, csak írásbeli feladatok fölött egyedül görnyedt…
    Szóval nagyon örülök Veletek boldog szülők, és biztos vagyok benne: A flow működik <3

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.